A fiatalságot, az újrakezdést, a lendületet hordozzák magukban ezek a filmkockák, amelyeket főképp a fővárosban forgattak, különböző, de ma általunk is ismert helyszíneken. Minden eseménysort - legyen az győzelemittas vagy éppen kudarcot idéző - a jövőnek örökítették meg, valóságként.

1956 őszén újra pezsegni kezdett a szellemi és politikai élet, nagymértékben az ifjúság, az egyetemisták körében. Az Irodalmi Újság , a Művelt Nép cikkei és a Petofi Kör tevékenysége a fővárosi ifjúság mellett, a vidéki egyetemistákra is hatott.

Október 6-án újratemették a Kerepesi úti temetőben az ártatlanul kivégzett Rajk Lászlót és társait. Az esemény százezres tömeget megmozgató demonstrációvá nőtte ki magát, ahol már reformokat és Nagy Imre elveinek érvényesítését követelték. A temetést követően kisebb diákcsoportok tüntettek a Batthyány-örökmécsesnél. Az események hatására október 13-án Nagy Imrét visszahelyezték a pártba.

A szegedi egyetem diákjai október 16-án kiléptek a kommunista diákszervezetbol, a DISZ-bol és létrehozták a kormánytól független Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetségét (MEFESZ), amelyhez sorra csatlakoztak más egyetemek, főiskolák. Számos egyetem saját mozgalomba tömörülve vitatta meg Magyarország sorsát és hozott reformhatározatokat. Ezen gyűlések egyikén, október 22-én a budapesti Műegyetemen 10 pontban határozták meg a fiatalok követeléseiket. (Későbbiekben 6 ponttal még kiegészítették).

A követeléseket négy csoportba foglalhatjuk össze:

1. A külpolitikával - főképp szovjet-magyar kapcsolatokkal - foglalkozó kérdések
2. Az ország politikai rendszerének megújítására vonatkozó kérdések
3. A gazdaság- és társadalompolitikai téren megfogalmazott rendezések sora
4. A nemzeti szimbólumokat és ünnepeket érintő követelések

Miután a műegyetemisták elfogadták a megfogalmazott 10 pontot, másnap délutánra békés szimpátia tüntetést hirdettek a lengyel poznani munkásfelkelés és szabadságmozgalom mellett. A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) és a kormány tagjai - főbb vezetők Belgrádban tárgyaltak - bizonytalankodtak, előbb betiltották, majd engedélyezték a tüntetést.

Az események 23-án, délután 3-kor kezdődtek a Március 15. téren, a Petőfi Sándor szobornál. Miközben fiatal színészként, Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, a 10-15 ezres tömeg zúgta a refrént: "A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk / Hogy rabok tovább nem leszünk!"

Ezután a Bem térre vonuló tömeg forradalmi dalokat énekelt és jelszavakat skandált:

"A tömeg kiment a Ligetbe, és rögtön nekiesett a Sztálin-szobornak. Annak, hogy csak öt óra után dőlt le, az volt az oka, hogy nagyon jól megépítették. Ha a tömegtől függ, akkor már órákkal előbb a földön van, mert rengeteg ledöntési kísérlet volt. Gulliver és a törpék története volt ez. Mindenféle lehetséges eszközzel rángatták azt a dögöt ott fenn, és az meg se moccant. Egész addig, míg valaki rá nem jött arra, hogy hegesztopisztollyal el kell vágni a csizmáknál. Az viszont szép volt. Kicsit már sötétedett, és a szikrák mentek végig a csizmák peremén. A sok kis ember a végén csak lerántotta azt a nagy vackot a földre. Ez volt az a pillanat, amikor - szörnyű frázis és soha többé nem akarom kimondani, de tényleg - a népfelséget éreztem meg." (Mikes Tamás, diák)

A szobor hatalmas fejét a Blaha Lujza térre, a Nemzeti Színházhoz vontatták, ahol egy zsákutcát kifejező útjelző táblát helyeztek rá.

A tüntetők harmadik csoportja a Bródy Sándor utcába sietett, hogy a Rádióban bemondassák az előző este megfogalmazott követeléseiket.

Ehelyett Gerő Ernő beszédét sugározták, aki még aznap reggel visszatért Belgrádból és "nacionalista tüntetésnek" minősítette az eseményeket, majd kemény megtorlással fenyegetőzött.

Az addigi békés megmozdulás ettől kezdve csapott át fegyveres felkeléssé. Miután a Rádió védői közül valaki a tömegbe lőtt, az épület felmentésre érkező katonáktól a tüntetők fegyvereket kaptak és zsákmányoltak. Este 11-kor elindult a Rádió ostroma, amely a tüntetők győzelmével zárult másnap reggel.

"Nem úgy mentem oda, mint egy tudatos forradalmár, odavitt a lábam és a lelkesedés. Este a Szabad Nép-székháznál vártuk a 16 pontot, amikor felröppent a hír, hogy a rádiónál megöltek egy fiatalembert. Így a tömeg áttódult a rádióhoz. A felkelők a szemben lévő ház tetején foglaltak el lőállásokat, ahova én is fölmentem. Két srácnak már volt egy-egy dobtáras géppisztolya. Odavittem a tárakat a kémény tövébe, és nekiálltam tölteni őket. Már világos volt jócskán, mire bevettük a rádiót. Az udvar úgy nézett ki, mintha nem is a Magyar Rádió, hanem egy fegyvergyár udvara lett volna, szanaszét hevertek a fegyverek." (Wittner Mária, varrónő)

Budapest több pontján támadások érték a telefonközpontokat, a nyomdákat és több fegyvergyártással foglalkozó üzemet. Késő éjszaka már rendőrőrsöket, félkatonai és katonai intézményeket támadnak meg a felkelők. Megostromolják a Szabad Nép székházát is. Emellett a Corvin közben, a Széna téren és a Baross téren is tűzharcra került sor a tüntetők és a hajnalban érkezo szovjet páncélosok között. A fegyveres csoportokká szervezodött felkelők a környék gyáraiból szereztek lőfegyvert.

"Engem október 23-a rázott föl kábultságomból. Otthon voltam, késő délután a haverjaim hozták a hírt, hogy bent a városban lövöldöznek. Nem akartam elhinni. A szürkületben úgy tűnt, mintha villámlana. Aztán mégis elindultam. A Kilián laktanyánál az emberek be akartak menni az épületbe fegyverekért. Kóvályogtam ott egy darabig, hátha én is hozzájutok valami fegyverhez. Egyszer csak jött Kispestrol egy tehergépkocsi. "Kinek kell fegyver?" - kérdezték. Szerencsém volt, elkaptam egy dobtáras géppisztolyt. Valaki egyszer csak azt mondta, menjünk a rádióhoz! Elindultunk a Körúton, de már akkor lőttek ránk. Hogy ki, azt persze nem tudtuk és nem is figyeltük. A rádiónál már nagy tömeg volt. Nagy nehezen bejutottam a szemközti házba. Egyenesen felmentem a padlásra." (Kabelács Pál, segédmunkás)

Október 23-án Székesfehérváron, Mosonmagyaróváron, Sopronban és Veszprémben is tüntetésekről érkeztek jelentések. Debrecenben az ÁVH-sok tüzet nyitottak a tüntetőkre, hárman életüket vesztették. Szegeden a tüntetések megakadályozására katonai közigazgatást vezettek be.

A politikai vezetés leginkább egy lassú gépezethez hasonlóan reagált a vezetés az eseményekre. Előbb visszahelyezték Nagy Imrét a Politikai Bizottságba és az Elnöki Tanács miniszterelnökévé nevezték ki, valamint a Titkárságba eddig háttérbe szorult, "hazafiak" kerültek. Ennek ellenére a hatalom által reflektorfénybe került szereplők mindegyike - Nagy Imre is - még "ellenforradalmi bandák"-ról beszélt. A sorsdöntő kérdésekről a felkelők a Szabad Kossuth Rádión keresztül értesültek. Mivel sem a kijárási tilalom, sem a határidők nem csillapították a közhangulatot, a vezetés egyre inkább veszített hiteléből.

A lesből támadó felkelők nem bocsátkoztak frontális harcba, de a szűk utcákba szorult tankokkal és kisebb alakulatokkal szemben sikeresnek bizonyultak. Míg célpont hiányában vaktában lövöldöző szovjet tankok nem értek el eredményt, addig a helyismeretüknek köszönhetően a magyar honvéd alakulatok több száz fegyveres felkelőt elfogtak. A gyárakban általános sztrájkot hírdettek és független munkástanácsokat választottak.

A felkelők nagyrésze fiatal munkás, ipari tanuló, akiket a korabeli képeken, beszámolókon Molotov-koktélokkal láthatunk. A részben tizenéves "pesti srácok", főképp volt tisztviselők, frontkatonák, altisztek, munkások vagy egyetemisták közül kerültek ki, de jóval kisebb számban. Egyes becslések szerint a fővárosi felkelők néhány ezeren lehettek, míg más vélemények összesen 91 fegyveres csoportról, mintegy 16.500 főről beszélnek.

A Parlament előtti véres események nyomására Nagy Imre, a fővárosba érkezett szovjet tanácsadók beleegyezésével, menesztette Gerő Ernőt és helyére Kádár Jánost nevezte ki az MDP elso titkárának. Ekkor még Nagy Imre, Kádárral együtt továbbra is ellenforradalomnak minősíti az eseményeket.

Nagy Imre számára 26.-án nyilvánvalóvá vált a tény, hogy két lehetséges út áll Magyarország előtt. Vagy elfogadja a Katonai Bizottság javaslatát, miszerint a szovjet csapatokra támaszkodva le kell verni a felkelést, vagy pedig átértéklve azt, elfogadni a diákok és a tüntetők követeléseit. Súlyos vívódás után - 27-én eszméletvesztéssel járó kisebb szívroham érte - Nagy Imre az utóbbi mellett döntött. A lépések sorát a kormány átalakításával kezdte, majd bejelentette, hogy az eseményeket immár nem "ellenforradalomnak", hanem "nemzeti demokratikus mozgalomnak" kell tekinteni. További rádióbeszédében Nagy Imre a kormány nevében igéretet tett a szovjet katonák kivonására a fővárosból, a forradalmi szervezetek integrálásáról az állami intézményrendszerbe és teljes amnesztiát hírdetett a harcolóknak. Közölte, hogy feloszlatják az ÁVH -t, ismét nemzeti ünnep lesz március 15.-e és visszaállítják a Kossuth-címert.

Tehát október 28-ára összhangba kerül a kormány a felkelők követeléseivel. A szükséges tárgyalásokat követően a szovjet erők megkezdték a kivonulást Budapestről és megalakult a Nemzetőrség , amely a felkelők csoportjaira épült. A megújuló döntések a pártot is érintik, amely MDP helyett, immár Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven újjáalakult. Nagy lépésnek számít, hogy az egykori történelmi pártok - Független Kisgazdapárt, Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt - újjáalakulva ismét szereplője lehet a belpolitikának. November 2-án már az egypártrendszert felváltó többpártrendszer képviselteti magát az újjáalakult kormányban, ahol a kommunisták mellett a másik három párt vezető politikusai is helyet kaptak. Honvédelmi miniszternek Maléter Pál ezredest nevezték ki, aki október 25-26.-án a Kilián-laktanya védőjeként még a felkelők ellen harcolt, majd átállt a felkelők mellé. Október utolsó napjaiban a vezetés számára úgy tünt, hogy a Szovjetúnió is kész a tárgyalásokra és elfogadja az új kormány döntéseit. Nagy Imre és társainak az elképzelése a Szovjetúnióval kapcsolatban, a jó viszonyt fenntartó, de önálló Magyarország vízióját jelentette. Azonban október 31.-én Moszkvában nagyobb vita nélkül döntöttek a felkelés leverése és Magyarország sztálinista berendezkedésének a visszaállítása mellett.

Külön felvetődik a kérdés, hogy a hazai eseményekre hogyan reagált külföld. Meg kell különböztetnünk a keleti blokkhoz tartozó, sorsukban igen hasonló országok, illetve a nyugati fejlődést követő államok reakcióit. A keleti blokk egyes országai szolidalitásukról tettek tanubizonyságot. 26.-án vér- és gyógyszerszállítmány érkezett Varsóból a Ferihegyi repülőtérre. Ez volt az első Magyarországnak nyújtott külföldi segítség. A Nemzetközi Vöröskereszt több segélyszállítmányt küldött, de csak a repülőterek szovjet megszállásáig állt fent a légiösszeköttetés. Főképp lengyel, de román és erdélyi diákok ezrei is aktivizálodtak az események hatására. Október végén Varsóban több ezer egyetemista és munkás tüntett a magyar nagykövetség előtt, és koszorút helyezett el a felkelés mártírjainak emlékére. November 5-én Krakkóban a szovjet megszállás ellen tiltakozó tömeg vonult utcára.

Míg Lengyelországban országszerte a magyar forradalommal szolidarizáló tüntetések és gyűlések zajlottak, addig Ausztria határzárat rendelt el és csak segélyszállítmányokat, újságírókat engedett be Magyarországra.

A nyugati államok részéről különböző forumokon került elő a magyar kérdést. 27.-én Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország ENSZ-képviselői között november 3-ig tartó titkos tárgyalásokat kezdett a felkelésről. Az amerikai külügyminiszter a Világpolitikai Tanács előtt mondott beszédében utalt arra, hogy Magyarországot nem tekinti az USA potenciális katonai szövetségesének. Ezzel állt párhuzamban Eisenhower elnök televíziós és rádióbeszéde, amelyben 31-én a magyar nép iránti csodálatának adott hangot, ugyanakkor biztosította a Szovjetuniót arról, hogy az Egyesült Államok sem az új lengyel, sem az új magyar vezetést nem tekinti szövetségesének. Még november első napjaiban az ENSZ Biztonsági Tanácsa napirenden tartotta a magyar kérdést, sőt 3.-ai ülésén Henry Cabot Lodge amerikai képviselő határozati javaslatot nyújtott be, amely felszólította a Szovjetuniót csapatainak Magyarországról történő kivonására. A szovjet megszállás híre után Eisenhower elnök sajtóértekezletén röviden érintette a magyar kérdést is, miszerint az Egyesült Államok nem tesz semmit, amivel további harcra bátorítaná a magyarokat.

A döntések hátterében a világpolitikai egyensúlyt veszélyeztető súlyosabb esemény állt, a szuezi válság. A világpolitika figyelmét a két szuperhatalom kardoskodásának egy újabb helyszíne kötötte le, nem pedig egy kis nemzet elkeseredett harca a szabadságért.

A Szovjetúnió támogatását élvező Egyiptom, Nasser vezetésével 1956 nyarán felmondta a szuezi csatorna használatára vonatkozó brit egyezményt és jogot formált a Földközi-tenger illetve a Vörös-tenger közötti összeköttetést biztosító hajóút államosítására. Nagy-Britannia számára ez elfogadhatatlan volt. Izrael kihasználva a magyar forradalom hatására keletkezett zavart, október 29-én megtámadta Egyiptomot. Az izraeli támadáshoz Franciaország és Nagy-Britannia is csatlakozott. Szovjetúnió nem vállalta a konfrontációt és nehézfegyvereit visszavonva elhagyta Egyiptomot. Ezért cserében viszont elvárta, hogy a kelet-európai, a magyarországi ügyekbe ne avatkozzon be egy nyugati állam sem. Nem véletlen, hogy Moszkva akkor dönt véglegesen Budapest megszállása mellett, amikor a közel-keleti válság megoldódott.

Amikor Nagy Imre értesült a szovjet álláspontról és arról, hogy csapatok szivárognak be a keleti határon, hogy akciót készítsenek elő a főváros ellen, diplomáciai lépéseket tett Magyarország megmentésére. Mivel Andropov szovjet követtel való tárgyalása eredménytelennek bizonyult, november 1-én esti rádióbeszédben bejelentette, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerzodésbol és semleges állammá alakul. Közölte mindezt az Egyesült Nemzetek főtitkárával és kérte, hogy ismerjék el Magyarország semlegességét, tűzzék napirendre a magyar kérdést. Segélykéréseire azonban nem érkezett válasz.

November 4-én hajnalban a szovjet csapatok a "Forgószél" hadmuveletnek elnevezett támadásukat megindították a fováros ellen. A magyar honvédség és a Nemzetőrség nem fejtett ki ellenállást. Mivel Maléter Pált, mint a magyar fegyverszüneti delegáció vezetőjét már korábban tőrbe csalták és letartóztatták, nem szólíthatta fel ellenállásra a honvédséget. A szovjet páncélosok könnyen átjutottak a városon és reggel 8 órakor már a Parlament előtt álltak. A kommunista politikusok közül mintegy negyvenen, köztük Nagy Imre is a jugoszláv, Mindszenty bíboros az amerikai nagykövetségtől kapott menedéket.

A valós helyzethez képest azonban ellentmondó Nagy Imre rövid - de annál jobban ismert - rádióbeszéde: "Itt Nagy Imre beszél, a magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke! Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van! Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!"

A beszédet először fél 6 körül sugározták, 8 óráig többször megismételték - ahogy az angol, francia, német, orosz, cseh és lengyel segélykérést is - de aztán végleg elhallgattak a híradások.

Zömében civil felkelők éppen emiatt és dacból is újra felvették a harcot a szovjet túlerővel szemben. A Kilián-laktanya november 5-én, a Citadella 7-én került szovjet kézre, a csepeli és újpesti ellenállást november 10-11-ére számolték fel.

A Szabad Kossuth Rádió által sugárzott kétségbeesett segélykérések mellett november 4-én egy másik rádiónyilatkozat is elhangzott. A szovjetek által ellenőrzött szolnoki rádió hullámhosszán bejelentették, hogy Kádár János vezetésével "magyar forradalmi munkás-paraszt kormány" alakult, amely a szovjet erőkkel együtt harcot hírdet az "ellenforradalom" ellen. Azóta világos, hogy Kádárt éppúgy Moszkva szemelte ki, mint előtte Rákosit, Gerőt és Nagy Imrét. A végső moszkvai döntés után megkeresték Kádárt, aki november 1-én repülővel Moszkvába utazott. Miután vállalta a ráosztott szerepet, szovjet páncélosokkal érkezett november 7-én Budapestre. Délután már letette a Kádár-kormány az esküt, noha a törvényes Nagy Imre-kormány nem mondott le. Az új kormány visszaállította az október 23. előtti államigazgatást, betiltotta a forradalmi katonatanácsok muködését és a forradalmi bizottságokat megfosztották az intézkedési joguktól.

Az ellenállás ekkor még kitartott, a felkelők nem sejtve a nagypolitika döntéseit reménykedtek a külföldi segítségben. Hetek teltek el, mire nyilvánvalóvá vált, hogy a forradalmi vivmányok elvesztek, Magyarország sorsa nem változik, továbbra is a szovjet blokk érdekszférája marad. 11 évvel a háború után ismét romokban hevert Budapest. A tizenkét napig tartó esemény közel 20 ezer sebesültet és 2500 halottat követelt. A sortüzek során 300-450 fő vesztette életét.

A közel egy hónapig tartó bizonytalankodást a kegyetlen megtorlás időszaka követte, amely legaktívabb szakasza 1956 decembere és 1957 tavasza közé tehető. A leszámolás három fő célcsoportot érintett, melyből világossá vált, hogy egy előre megtervezett, racionális bosszúhadjáratra került sor. Eltérően 1956 előtti terrortól, a megtorló politika ezúttal nem társadalmi osztályok, hanem személyek ellen irányult. A hatalom szerint ezek a személyek a rendszer alapjait rengették meg, a rendszer létét fenyegették.

Első körben azokat a fiatal munkásokat, ipari tanulókat, diákokat vették elő, akik fegyvert fogtak. Rájuk általában a legsúlyosabb büntetés várt. Második körbe azok a személyek kerültek, akik egy adott közösségen belül - falu, egyetem, üzem stb. - meghatórozó szerepet töltöttek be és akiknek a véleménye az egész közösséget befolyásolta, formálta.

Ők jelentették a társadalom természes vezetőit. Ezeket a munkás, értelmiségi illetve paraszt vezetőket internálták vagy néhány éves börtönbüntetésre ítélték. A harmadik csoportba a megalkuvást nem ismerő országos vezetők tartoztak, akik a forradalom jelképeivé váltak. Rájuk a hosszú börtönévek vagy a halál várt. Sokak közül ismertebb személyként Bibó Istvánt, Göncz Árpádot, Déry Tibort, Eörsi Istvánt, Zelk Zoltánt, Kosáry Domonkost, Mensáros Lászlót és Darvas Ivánt említjük meg.

A megtorlást a harcok után éledő értelmiségi körök (Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa, Írószövetség, Magyar Újságírók Szövetsége) felszámolásával indították. Emellett dönöttek a statárium felállíásáról, hajtóvadászatot indítottak a felkelés szervezői ellen. Megkezdődőtt a forradalomban résztvevők letartóztatása, akiknek az ügyét a népbíróságok gyorsított eljárásban tárgyalták, a "végső cél érdekében". Decemberben és januárban már halálos ítélteket hoztak.

1956 novemberétől 1959 végéig több mint 35 ezer ember ellen folyt eljárás. Közülük mintegy 22 ezret ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre és 229-et halálra. A kivégzettek száma elérte a 350-et. Jogerős bírósági ítélet nélkül 13 ezer embert internáltak, néhány százezret kényszermunkatáborokba szállítottak a Szovjetúnióba. A megtorlások elől 211 ezren menekültek külföldre, akik közül 170 ezren nem is tértek haza. A 20. században ez volt a negyedik nagy kivándorlási hullám, amely elsősorban az értelmiség rétegét csökkentette. A jobb élet reményében fiatal munkások, diákok hagyták el szülőföldjüket.

A perek közül a legnagyobb jelentőséggel Nagy Imre és társainak az ügye bírt, amely 1958 februárjában különösen nagy titoktartás közepette kezdődött. Júniusban a vád - "népi demokratikus rend megdöntésére irányuló szervezkedés" - bizonyítottá vált. A vádlottak közül Kopácsi Sándor, a felkelők mellé állt budapesti rendorfőkapitány életfogytiglani, Donáth Ferenc 12 évi, Tildy Zoltán 6 évi, Vásárhelyi Miklós, Nagy Imre sajtófőnöke 5 évi börtönbüntetést kapott. Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst halálra ítélték. Az ítéleteteket június 16-án végrehajtották. A szigorú és kései ítéletek okai pontosan ma sem ismeretek. Mivel a kivégzésekhez Hruscsov beleegyezése kellett, talán pont ő kívánt a többi csatlós államnak példát statuálni a súlyos ítéletekkel, hogy lássák mi történik azokkal, akik lázadnak a szovjet vezetés ellen.

A fekete-fehér képkockák megkoptak, nehéz őket a képzeletünkben színekkel megtölteni. A korabeli hangfelvételek recsegése sérti a fülünket, erős hittel kell koncentrálnunk, hogy a tiszta hangokat kiszűrjük belőle. De ha megismerjük - és nem csupán megtanuljuk - az események sorát, közelebb kerülhetünk a korszakhoz, megsejthetjük a szereplők szándékát, átláthatjuk a helyszínek jelentőségét.

Ennek reményében kell méltóképpen megemlékeznünk az 1956-os forradalom és szabadságharcról, amely meghatározó eseménye lett a 20. századi magyar, sőt az egyetemes történelemnek. Az 56-os hősök küzdelme - a Rákóczi szabadságharc és az 1848-49-es küzdelmek sorába illő eseményként - egy kis nemzet és egy nagyhatalom tusáját mutatja be, amely a mai ember számára is követendő utat, erkölcsi győzelmet hírdet. Ne félj emlékezni a múlt erejére, amelyből nap mint nap merítesz, hogy a jövőd tápláléka lehessen.