"Adassék meg nekünk, hogy megmaradhassunk magyarnak, s magyarságunkkal soha senkit meg ne bántsunk!"

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." (Tamás Áron)

".aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul, mint kísértet, kis holmiját elhagyja a jóformán meztelen."

"Én Iste nem adjál szállást,
mert meguntam a járkálást,
a járkálást, a bújdosást
az idegen földön lakást."
(Kodály Zoltán: Esti dal)

A magyarországi német nemzetiségű lakosság kitelepítése a második világháborút követően nem éppen a spontán népmozgások egyike volt. Ebben a válságos időszakban nemcsak németek, hanem magyarok, lengyelek, tatárok, litvánok, ukránok hagyták el otthonaikat kényszerűségből. Közép-Kelet-Európában a kitelepítés 20 millió embert érintett, amelyből 13 millió német volt.

A második világháborút elvesztő Magyarország számára nem maradt más hátra, mint minél kedvezőbb feltételekkel fegyverszünetet kötni a győztes hatalmakkal. A fegyverszüneti egyezmény aláírását formailag a vesztes államnak kellett kérnie, annak tartalmát azonban a nagyhatalmak határozták meg. A fegyverszüneti szerződések végrehajtásának szabályozására és ellenőrzésére létrehozták a győztes államok legbefolyásosabb képviselőiből álló Szövetséges Ellenőrző Bizottságokat (SZEB). A SZEB külön brit, amerikai és szovjet missziót alakított ki. A testületek elvileg a legyőzött államokban a békeszerződések ratifikálásáig működtek, de a valóságban az adott ország kül- és belpolitikáját teljes egészében ellenőrzésük alatt tartották. Mindezzel azonban hatással voltak a gazdasági struktúrára, társadalmi berendezkedésre és az állam jövőbeli fejlődésre. A SZEB rendszere Európában egyértelműen a Szovjetunió vezető szerepét jelentette, hiszen Olaszországot kivéve, a vesztes államokat, Romániát, Bulgáriát, Finnországot és Magyarországot szovjet csapatok szállták meg. Hazánk 1945. január 20-án Moszkvában aláírta a fegyverszüneti megállapodást, amelynek 18. pontjában a SZEB felállításáról rendelkeztek. Az aláírt szerződés - többek között - arra kötelezte hazánkat, hogy "internálja a német állampolgárokat": A XIII. cikkely ismerti az Egyesült Államok, Szovjetunió és Nagy-Britannia döntését ez ügyben: "A három kormány minden vonatkozásban megvizsgálta a kérdést és elismerti, hogy Lengyelországban és Csehszlovákiában és Magyarországon visszamaradt német lakosság vagy egy része Németországba történő áttelepítését végre kell hajtani."

Az elvileg szuverén államként elismert Magyarország tevékenységét tehát nagymértékben a SZEB működése határozza meg, amelynek vezetője és legbefolyásosabb tagja Kliment Jefremovics Vorosilov marsall volt. 1945-47 között a magyar külpolitika hatásköre fölött tulajdonképpen Vorosilov őrködött, a SZEB, illetve Szovjetunió nevében.

A nagyhatalmak kimondták a német nép kollektív felelősségét a nácizmus vétkeiért, így a német nemzetiségűek, mint háborús bűnösök kerültek internálásra. Rendőrhatósági őrizet (internálás) alá helyezésük 1945. februárjában lépett életbe. Sváb családok egy részének ekkor kezdődött a három évig tartó létbizonytalanság. Másokat, több tízezer svábot a Szovjetunióba szállítottak kényszermunkára különböző munkatáborokba, akiknek mintegy 20%-a halt meg az embertelen munka- és életkörülmények miatt.

Ma már az emberöltőnyi idő esélyt ad számunkra arra, hogy megértsük az események mögött húzódó okokat, érdekeket - noha még ma is jó néhány kérdés megválaszolatlan. De a hazai németség népi rétegei a történelmi tényekről, a nagyhatalmak és a vesztes kisállamok tárgyalásairól, a magyar politikai vezetés tétova diplomáciai próbálkozásairól nem sokat tudott. A potsdami konferencia, a SZEB működése nem sokat mondott számukra, így a meghurcolásukat irigységgel és személyes bosszúval magyarázták. Mivel hiányzott és nem is volt érdeke a vezetésnek a széleskörű tájékoztatás, nem látták át kik a felelősek és kik irányítják az ő sorsukat. Csak annyit őriztek meg emlékezetükben, hogy Magyarország, amelyet hazájuknak tudtak, kiadta őket.

1945 tavaszán megjelenő földosztásról szóló rendelet csak gyorsította, előtérbe helyezte a német kérdést. Az elkobzott birtokok kielégítették a földigénylést, különösen ahol lakosságcsere is létrejött. Hiszen Csehszlovákiából kiutasított vagy áttelepített magyarok a kitelepített németek helyére kerültek. Végül közel félmillió katasztrális holdat és közel 45 ezer házat vettek el a sváboktól és adták - néhol fosztogatás, felelőtlen herdálás után - új gazdáknak.

Az akkori politikai vezetés egymástól eltérő módon értelmezte a "sváb-sors" kérdését. Míg a Kisgazdapárt, Szociáldemokrata Párt elvetette, Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Paraszt Párt lényegében elfogadta a kollektív felelősséget. A Polgári Demokrata Párt azt vallotta, hogy a nemzeti hovatartozást és a politikai felelősséget szét kell választani. A pártközi tárgyalások végül kimondták, hogy nincs svábkérdés, csak német fasiszták kérdése van. Megállapodtak a volt SS-ek kitelepítéséről, és a volksbundisták földjeinek elkobzásáról, illetve majdani kitelepítésükről.

Előbb a SZEB részére, majd a Szovjetuniónak is küldött jelentést a kormány, miszerint a tervezett német kitelepítés azokat a németeket érinti, "akik Magyarország ügyét elárulták és a hitlerizmus szolgálatába álltak.mintegy 200-250 ezer emberről lenne szó." Eltérő megítélést nyert a történészek körében a fent említett beadvány. Egyesek a kollektív bűnösség elvetésének ítélik, míg mások szerint ezzel a magyar kormány a svábságot hazaárulással és nácizmussal vádolja.

1945. július 17. és augusztus 2. között megrendezésre kerülő potsdami konferencia előtt Magyarország kifejezi álláspontját, miszerint elveti a kollektív bűnösség elvét, és nem kívánja a teljes nemzetiség kitelepítését. Ez a tény erősen összefügg azzal a kérdéssel, hogy ki a felelős a németek kitelepítéséért, a magyar kormány vagy a nagyhatalmak.

Noha az is tény, hogy voltak olyan hangadó vezető politikusok - Kovács Imre, Veres Péter - akik a hazai németség kitelepítését tűzték ki célul, a kollektív bűnösség jegyében. Egy parasztpárti értekezleten, 1945 április 7-én a párt főtitkára, Kovács Imre svábokkal kapcsolatban kijelentette: "A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen." A magyar vezetés azonban különbséget tett a magyarországi németek és a "náci", "fasiszta" jelzőkkel illetett svábok között. Ezt bizonyítják a kitelepítésre ítéltek számbavétele. Amit a magyar kormány 200 ezer főben, azt a SZEB 500 ezer főben határozta meg.

Érdekes átgondolni, hogy a társadalom képes volt az azonos természetű tömeges magyar eltévelyedéseket, mint a nyilasokét megbocsátani és "a derék dolgos magyar emberekről nem mondott le". De a félrevezetett német származásúaknak már nem adták meg az újrakezdés esélyét, nekik bűnhődniük kellett a hazájuk elvesztésével.

A kollektív felelősség elvét tehát elutasított Magyarország, de a potsdami konferencián a győztes államok egyöntetűen elfogadták. A kollektív felelősség elve ekkor emelkedett törvényerőre: "A szövetséges hadseregek megszállják egész Németországot és a német nép bűnhődik szörnyű bűneiért, amelyeket azoknak a vezetése alatt követett el, akiknek a sikerek idején idején nyíltan helyeselt és vakon engedelmeskedett." A büntetés hatásos eszközét a kitelepítésben látták, amely Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország területén élő németeket érintett. Egyetértettek abban is, hogy a kitelepítés folyamata szervezetten és humánusan kell végbemenjen. A felületes potsdami döntés nem állapítja meg bűnös német kategóriákat, csupán németajkú lakosságot említ. A konferencia a kitelepítést a csehszlovákok és lengyelek esetében a kormányra, Magyarország esetében azonban a SZEB-re bízta. Ennek oka, hogy az újonnan született Csehszlovákia és a "nyugatra tolt" Lengyelország immár a győztesek sorába, hazánk viszont a vesztesek közé került.

Ezután a SZEB 400-450 ezer sváb kitelepítésére kért munkatervet a magyar kormánytól, amelyet igen meglepett a magas a kitelepítésre ítéltek magas száma. A Minisztertanács végül így döntött, hogy a községekből azokat telepítik ki, akik német nemzetiségűnek, a városokból azokat, akik német anyanyelvűeknek vallották magukat az 1941-es népszámláláskor.

A végrehajtáshoz a belügyi tárca illetékesei fogtak hozzá, elsőként megalkották a kitelepítésről szóló rendeleteket, majd a kitelepítendő személyek vagyonát vették számba és megszervezték a gyűjtőtáborokban az élelmezést.

A Püspöki kar körlevélben fejezte ki tiltakozását a potsdami döntés és általa hazánkra kényszerített és megindult intézkedések ellen: "Mivel minket faji és egyéb szempontok - amit a közelmúltban - most sem korlátozhatnak, mi az embert, a felebarátot, honfitársat Jézus szemével tekintjük, az államhű németjeink érdekében is fel kell emelnünk szavunkat. Megkezdődött a hazai németek igazoltatása, házukból, birtokukból kitelítése oly módon, amelyre az emberséges és keresztényi jelzőt a legjobb akarattal sem alkalmazhatnánk. Ha csak a bűnösöket büntetnénk, hallgatnák, de a rossznak barátaiként minősítenek és eltávolítanak olyanokat, akikre a bűnt nem bizonyították rá, sőt olyat hoznak fel ellenük bűnül, ami természetjogon megilleti őket, például az anyanyelv. Ne tegyük olyasmit, amit a fegyverszüneti határvonalon túl, magyarokkal szemben elkövetőktől nem csak felháborodással fogadtunk, de elviselhetetlennek is éreztünk." (1945. október 17.)

1945. november 28-i a SZEB ülésén Vorosilov mintegy 500 ezer sváb kitelepítését közölte, akik Németországban az amerikai zónába kerülnének. Megdöbbenve értesült a számarányról a magyar vezetés, hiszen legfeljebb 450-500 ezer sváb élhetett Magyarországon, akiknek a száma még 100 ezerrel kevesebb lehetett, ha a közülük való katonák és menekültek számára gondolunk. Erről a SZEB-nek éppúgy tudomása volt, mint a kormánynak. Emiatt heves ellenállás alakult ki, Gyöngyösi János, magyar külügyminiszter célja volt, hogy reális képet adjon a kitelepítendők számáról. Jegyzékben fordult a szövetségesek budapesti képviselőihez. Gyöngyösi szerint a vagyonelkobzás 103 ezer német nemzetiségű embert érint, akik a náci szerveztetek vezetői és tagjai voltak. Ezt a létszámot egészítette ki a Volksbundot támogatókkal, akikkel együtt a kitelepítendők száma alig érte el a 200 ezret. A jegyzékre nem érkezett válasz a SZEB-től.

December 10-én a SZEB újabb ülésén a kitelepítés technikai részleteiről tárgyaltak, kimondták, hogy emberségesebben kell bánni a svábokkal, biztosítani kell a megfelelő higiéniás és tisztasági feltételeket az utazás során. Emellett utasítások útján kell tájékoztatni a svábokat, hogy milyen teendőkkel készüljenek a kitelepítésre. Arról is döntöttek, hogy hány kilogrammos csomaggal hagyhatják el Magyarországot.

Még ugyanezen a napon az amerikai SZEB misszió vezetője, William S. Key levelet küldött Vorosilov marsallnak. Ebben ezt írja: "Kedves Marsall Úr! ...a Berlinben székelő amerikai hatóságok következő kívánalmait terjesztem elő a 300-400.000 svábnak Magyarországról történő kitelepítése ügyében.a. a Berlinben székelő amerikai hatóságok szerelvényeket indítanak a megjelölt helyre.b. a Berlinben székelő amerikai hatóságok értesítést kapnak minden vonat indulásáról c. a Berlinben székelő amerikai hatóságok felhatalmazása nélkül nem fognak szállítmányt indítani, d. minden vonaton lista lesz két példányban név, kor, nem, nemzetiség, lakhely megjelölésével és a vonatparancsnok a rendeltetési helyen át fogja adni azokat az amerikai hatóságoknak, e. a vonatparancsnokok orvosi bizonyítványt fognak magukkal vinni, amelyek igazolják, hogy minden személyt megvizsgáltattak. f. szállításkor előnyben részesülnek az építési, szállítási és közhasznú munkások, valamint családtagjaik. Kérem, ezeket az instrukciókat közölje a magyar hatóságokkal, felszólítva őket ezek figyelembevételére."

A nagyhatalmak többszöri felszólítására jelent meg és lépett életbe 1945. december 29-én a magyarországi német nemzetiségű lakosságnak Németországba való áttelepítéséről szóló 12 330/1945 M.E. sz. rendelet. Ez alapján azon magyar állampolgárok kötelesek áttelepülni Németországba, akik a legutolsó népszámláláson (1941) német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallották magukat, azok akik magyarosított nevüket német hangzásúra változtatták vissza, illetve azok akik a Volsbundnak, vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagjai voltak. Mentesültek a kitelepítés alól, azok az állampolgárok, akik 1945. december 15.-e előtt már betöltötték 65. életévüket, akik aktív tagjai voltak valamely demokratikus pártnak vagy legalább 1940 óta valamely szakszervezet kötelékébe tartoztak. Külön kitér azok mentességére, akik "a magyarsághoz való nemzethű magatartásukért üldöztetést szenvedtek."

A mentességre vonatkozó feltételek között a valamely demokratikus párthoz való tartozást a Magyar Kommunista Párt javaslatára szőtték a rendeletbe. Az akkori Belügyminisztérium első embereként Nagy Imre elismerte, hogy a mentesség kérdése nem a németek korábbi politikai állásfoglalásán, hanem a kommunisták aktuális célkitűzésein alapult. A kommunista belügyminiszter ezúton foganatosította a pártpolitika érdekit. Kollektív mentességet nyert a kitelepítés alól az összes bányász és ipari szakmunkás, a falvak lakói közül a munkáspártok vezetői tagjai, titkárok és különféle szakszervezet tagjai.

A Népgondozó Hivatal 1945. december elejétől fogott hozzá a kitelepítések előkészítéséhez és lebonyolításához, amelynek határidejét a SZEB 1946. augusztus 1.-ében határozta meg. Ez a határidő azt jelentette, hogy havonta 20 ezer és 75 ezer fő közötti létszámú csoportokat, összesen 450 ezer németet kellett volna kitelepíteni. A vasútállomásokhoz közel eső településeken, Soprontól Elekig 21 táborban kívánták összegyűjteni a kitelepülőket.

Az első csoport 1946 januárjában indult el Budaörsről a romokban heverő, éhező Németország amerikai megszállási övezetébe. A hónap folyamán a tervezett 25 ezer fő helyett csupán 3.866 fő hagyta el Magyarországot.

1946 tavaszától az USA SZEB missziója részéről erősödő diplomáciai nyomásra lassították a kitelepítések ütemét és csökkentették a kitelepítendő személyek számát. Mikor nyilvánvalóvá lett, hogy augusztus 1.-éig képtelenség lesz a kitelepítést befejezni, már sokakat házuktól, földjüktől megfosztottak és táborba gyűjtöttek. 1946 májusa és novembere között szünetelt a kitelepítés folyamata, mert az amerikai hatóságok újabb anyagi és technikai feltételeket szabtak, amelyeket a magyar fél nem tudott teljesíteni. Így például a 20 évesnél fiatalabbakat 300, az idősebbeket 500 márkával kellett volna útnak indítani. A kitelepítetteket előírt ruházattal és megfelelő élelmiszerrel kellett volna ellátni.

A Népgondozó Hivatal szerint 1946 januárjától 135.655 német nemzetiségű személy került német földre kitelepítés útján. Hivatalos német források 150 ezer főről beszélnek, amelyből 20 ezer menekültként hagyta el hazánkat.

1947 tavaszától a folytatólagos kitelepítések következtében még 50 ezer német nemzetiségű került immár Németország szovjet megszállási övezetébe. Az amerikai övezetbe összesen 120 ezren kerültek. Ténylegesen mintegy 170 ezer svábot telepítettek ki és mintegy 230 ezren maradtak hazánkban. De a háború alatt elvándoroltak, evakuáltak és a vissza nem tért katonák számával együtt a svábság vesztesége mintegy 230 ezerre tehető.

A későbbi évek tapasztalatai szerint a kitelepítettek nem váltak Magyarország ellenfeleivé, noha hangot adtak új hazájukban az ártatlanságuknak és embertelen elűzésüknek. Mégis egy békés úton történő megoldást remélték, főképp erkölcsileg a nácizmus vádja miatt. Mikor belátták, hogy hazatérésükre nincs esély, igyekeztek beilleszkedni a táradalomban, hangsúlyozva összetartásukat és őrizve magyarországi-német sajátosságaikat.

Azon túl, hogy otthontalanná, kiszolgáltatottá váltak több ezren saját hazájukban 1945 végétől még a társadalom ellenszenvét is el kellett tűrniük. A korbeli sajtó nem kímélte a svábokat. A propagandisztikus jelmondatok országos lapok hasábjain villogtak: "Svábjaink 90%-a volt közönséges hazaáruló!", "A svábok Hitler szálláscsinálói!", "Ki a svábokkal Magyarországról!" A sajtó tehát helyet adott a kitelepítési propagandának, amely azt hangsúlyozta, hogy a magyar állam "minden szükségeset és jót fölös bőségben" megadott a németségnek, míg "az cserébe elárulta a hazát". Holott közismereten problémák voltak az anyanyelvi oktatás és a vallásgyakorlás jogi érvényesítésével. Egyenesen hazaárulásnak minősítették, ha egy német anyanyelvű személy magát német nemzetiségűnek és nem magyarnak vallotta. A német nemzetiség elleni kampányt a közellátási nehézségek kapcsán is csak fokozták. Az alapvető élelmiszerekből (zsír, liszt) hiányt szenvedő lakosságot azzal igyekezték a németség ellen fordítani, hogy azt állították a svábok a megengedettnél több élelmiszert visznek magukkal a kitelepítéskor.

Helytelen volna csak a németellenességre felhívni a figyelmet, ugyanis a nehéz évek alatt a németpártolás éppúgy jellemző volt a lakosság részére, sőt a korabeli memorandumok is felemelték szavukat a kitelepítések ellen. Egyesek józanul felismerték, hogy nem sokkal ezelőtt hasonló mentalitás vezetett ahhoz, hogy az ország gazdasági és társadalmi problémáit a zsidóság deportálásával kívánták megoldani. A zsidótlanítás problémáját a svábtalanítás problémája váltotta fel. A felszólalás figyelmeztetett, hogy a háborús veszteségeknél nagyobb az erkölcsi veszteség, amely a zsidóság deportálása miatt hazánkat érte, ne ismétlődjön ez meg a német kérdés kapcsán.

A kitelepítések következtében az itthon maradt németség elvesztette értelmiségi és vezetői bázisát, tulajdon nélkül, a népét összetartó erő nélkül kellett új életet teremtenie. Az áttelepítésre kijelöltek az áttelepítéssel elvesztették az állampolgárságukat. Azok, akik nem hagyták el az országot, azokat is megfosztották a magyar állampolgárságuktól és továbbra is áttelepíthetők voltak. A megtorló intézkedések miatt a svábok politikai diszkriminációt, gazdasági hátrányokat kellett elszenvedjenek. Mind a gazdasági, mind a szociális struktúrájuk teljes átalakulásra kényszerült.

Emellett a háborút követő ínséges időben a kitelepített német lakosság gazdasági szférában betöltött szerepe - szakértelme, precizitása - érezhető hiányként jelentkezett. A politikai és szakmai elit vállalta a német mezőgazdák kultúrájának, szorgalmának elvesztését. Ez nem a mezőgazdasági mutatókban, hanem egyfajta minőségromlásban mutatkozott meg.

Az ötvenes évek elejéig a német gyerekek anyanyelvi oktatásban nem részesültek és semmiféle német nemzetiségi kulturális tevékenység nem folyt. 1949-50-ben helyreállították az állampolgári jogaikat, de a földjeiket többnyire nem kapták vissza, így nagyrészük szétszórtan az iparban helyezkedtek el. A vidéken maradt svábok a betelepítettekkel - többnyire székelyekkel - együtt nagy változásokat éltek át a téeszesítés miatt. A nemzetiségi politikában 1968-ig az automatizmus elve uralkodott, vagyis, hogy a szocializmus építésén fáradozó ország minden nemzetiségi problémája magától megoldódik. A kitelepítés főképp az erősebb öntudattal rendelkezőket sújtotta. Míg az itthon maradtak egy része már elmagyarosodott volt, addig a másik része gyorsan asszimilálódott. A német nyelv ismerete egyre jobban háttérbe szorult, előbb a félelem, majd az elmagyarosodás következtében. A politika pedig már a legkisebb kortól - óvoda, általános iskola alsó tagozata - az orosz nyelvet részesítette előnyben.

A német kisebbségnek 1954 óta van csak hetilapja és 1955-ben megalakították a Magyarországi Német Dolgozók Kultúrszövetségét, amely 1969-től a Magyarországon élő Németek Demokratikus Szövetsége néven igen korlátozott és ellenőrzött módon működött. Fő feladata a párt és a kormány népszerűsítése a hazai németség körében. 1956-tól gondoskodtak a nemzetiségi pedagógusképzésről és német tanítási nyelvű gimnázium felállításáról. Az 1989-es átalakulásokat követően megalakult a Magyarországi Németek Szövetsége. Mindez fordulatot és a jogfosztottság megszűnését jelentette az itthon maradt németség számára.

A megváltoztathatatlan eseményeket átgondolva bűntett volt az egész hazai német nemzetiség felelőssé tétele és kitelepítése, amin nem változtat a szovjet elnyomás, az amerikai szemethúnyás. Több mint sajnálatos, hogy az egykori hitleri tervet, amelyet még a hazai vezető elit egy része is lelkesen üdvözölt, a háborút követően az a Magyarország váltja valóra, amely magát népi demokratikusnak nevezte.

Volksbund: A náci Németországgal szimpatizáló, 1938. november 26-án megalakuló német népcsoportszervezet, amely a német nemzetiség önrendelkezési jogát és aktívabb politikai részvételét kívánta kiharcolni Magyarországon. Autonóm önkormányzatra irányuló jogait Berlin közbenjárására kibővítették. Külső formájában a nemzetiszocialista pártapparátus mintáját követte. Különböző területekre volt felosztva: Asszonycsoport, Német Népi Segélyezés, Gazdaszövetség, Faj- és Népességpolitikai Hivatal. A Hitlerjugend mintájára létrehozták a Német Ifjúság-ot, amely iskolai tanfolyamokon adott lehetőséget hivatali munkatársak képzésére. Vezetője Basch Ferenc volt, akit a Gömbös-kormány alatt - nemzetgyalázás vádjával börtönbüntetésre ítéltek. Emiatt ezután a volksbundisták mártír nemzetvezetőjükként tisztelték.

Valójában az ország német lakosságának több mint a 60%-át kívül állt, nem is szimpatizált a Volksbunddal.